Egy pillantás a pszichoterápiára és a huszonegyedik század igényeire

Egy új korszakban élünk: egy olyan időszakban, ahol az idő az egyik legértékesebb árucikk, amivel rendelkezhetünk és ahol elvárjuk, hogy mindent azonnal megkapjunk. Egy olyan időszakban élünk, amikor e-mailt vagy sms-t küldhetünk a világ túlsó felén élő embereknek, abban a biztos tudatban, hogy a legtöbb esetben azonnal fogják megkapni üzenetünket.

Gyermekeink másképp tanulnak és rendelkeznek azzal a csodálatos képességgel, hogy egyszerre telefonálnak, tévéznek és küldenek egy e-mailt. Bizonyos Kanadában zajló kutatások során felvételeket készítettek, melyek azt mutatják, hogy a gyermekek agyának bizonyos területei, mint például a kéregtest és az homloklebeny elülső része változóban van.

Azt is mondhatnánk, hogy mutálódnak, de én inkább a fejlődés kifejezést hasznánám. Most már digitális gyermekeink vannak, szóval nem meglepő, hogy problémáik vannak az iskolában, ahol még mindig analóg módszerekkel tanítják őket.

Az üzleti életet a gondolat sebességével éljük, egyetlen gombnyomással intézzük ügyeinket az egész világon. Az élet gyors és ez már önmagában felveti a saját stressz faktorait és gondjait. A WHO (Egészségügyi Világszervezet) kijelentette, hogy 2020-ra a világ első számú gyilkosa a „stressz” lesz. Számos klinikán az orvosok legnagyobb kiadása költségvetésükben az antidepresszánsok és más „boldogság pirulák” felírása lett – azoknak a pácienseknek, akik arról számolnak be, hogy az „élet túl sok”. Ugyanakkor, a stressz „csúnya” szó és a vállalati életben és életünk egyéb területein egyaránt egyfajta megbélyegzéssé vált. Már a kifejezések is megváltoztak, hogy ezt megmutassák. Többé már nem kell stresszkezelési képzésekre járnunk, helyette „Teljesítmény nyomás alatt” című kurzusok vannak, amely – mivel nincs benne címében a „s” szó – azt jelenti, hogy sokkal pozitívabb mind hozzáállássát, mind eredményét tekintve. Egy kellemes átkeretezés? Nem hinném.

 

A stressz mély biokémiai szinteken hat ránk, megfürdetve testünk minden egyes neurotranszmitterét ármányos hatásában.

A stressz kimeríti immunrendszerünk azon képességét, hogy a betegségekkel megküzdhessünk és befolyásolhatja szív és érrendszeri felépítésünket, ami aztán magas vérnyomáshoz, szív és érrendszeri megbetegedésekhez (szívroham), cukorbetegséghez és egyéb szívproblémákhoz vezet. Bizony, a stressz a csendes gyilkos, hiszen az az elvárás, hogy megküzdjünk vele és ne adjuk be derekünkat az élettel járó stressznek. Az élet patkány versenyében nem engedhetjük meg magunknak, hogy gyenge patkánynak tűnjünk.

 

A vállalati szegmens már profitalapú rendszereket is épít erre, például a Tesco bevezette a ”just in time” azaz az „épp időben” irányelvet, hogy csökkentse a pazarlást és még a kikapcsolódás területén is megjelent a lastminute.com, hogy segítsen nekünk. Hiszen már nincs időnk megtervezni az életünket, csak reagálunk arra, ami sürgőssé vált.

Ez az, amit gyakran krízis menedzsmentnek nevezünk.

 

Szükségszerűen nagyon tehetségesek lettünk a „tűzoltásban”, de ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy alaposabb vizsgálat után rájövünk, bizony mi vagyunk azok is, akik a gyufákat szállítják. Az idő lett tulajdonléppen a legszűkösebb forrásunk. Ha egyszer használtuk, már fel is használtuk – nincsenek második esélyek, ismétlések, nem lehet újra megkapni az időt. Ezt szem előtt tartva át kell gondolnunk jelenlegi terápiás modelljeinket, hogy ehhez az újfajta gondolkodáshoz és létezésmódhoz igazodjunk. Terapeutaként, ha sikeresek szeretnénk lenni, minden lehetséges eszközt és forrást meg kell ragadnunk, amely segíthet nekünk, hogy klienseink gondjait a lehető leggyorsabban megoldjuk, hogy visszaadhassuk azt a kontrollt, amivel átmenetileg nem rendelkeznek. Véleményem szerint ez „rosszul-létük” legfontosabb kiváltója, amely olyan tüneti viselkedésben fog megmutatkozni, mellyel segítséget kérnek Tőled, választott terapeutájuktól.

Ezt jól példázzák a függőségek.

Nem az számít, hogy mitől függnek – cigarettától, kokaintól, burgonyasziromtól, csokitól, pezsgőtől vagy chardonnay-től vagy bármi mástól. Bármilyen függőséget okozó anyag a kontrollnak, annak a befolyásnak felel meg, amelyet átmenetileg aggodalmaik és a stressz felett éreznek. Érzésteleníti őket és kémiailag eltávolítjak őket attól a szükséglettől, hogy szembenézzenek a rájuk nehezedő nyomás által létrehozott valósággal. Legalábbis ez az elsődleges hatás. A másodlagos hatások sokkal komolyabbak és károsabbak. Ide tartozik a rák, a koszorúér megbetegedések, a túlsúly, a korai demencia és még számos egyéb, komoly fiziológiai reakció mindazokra a dolgokra reagálva, amit nem kéne csak úgy „lazán” testünkbe bevinnünk.

Ha nem tudjuk érzésteleníteni a stresszt, akkor gyakran különböző formákban tud és fog jelentkezni, legyen az egy mély pszichológiai szinten vagy akár fiziológiai szinten is.

Még az olyan idiopathiás betegségeket, mint az asztmát, ekczémát, psoriasist és más automimun megbetegedéseket is súlyosbbítja a stressz és a szorongás, akár annyira, hogy már bénítóan hatnak. Ha ehhez még hozzáadjuk az összes másodlagos negatív érzelmet, mint a dühöt, frusztrációt, féltékenységet, szégyent, feszengést és bűntudatot akkor már tényleg valóságos érzelmi rumli az eredmény. Dr John Sarno „Mind Body Prescription” című könyve (magyarul még nem jelent meg – a ford.) veti fel azt a gondolatot, hogy gyakorlatilag az összes nyak, hát és vállfájást elfojtott stressz, harag vagy düh okozza. A klienseink „tehetetlennek” érzik magukat és sok tekintetben azok is, hiszen ezért fordulnak hozzánk segítségért. Ezt a lehető leggyorsabban kell megadnunk nekik. Természetesen nem azt állítom, hogy ez az „összes” hozzánk forduló páciensre igaz és tényleg vannak, akiknek szükségük van arra, hogy egy bizonyos ideig „megéljék” a dolgokat, és akiknek több problémán kell dolgozni – őket ennek megfelelően kell kezelni.

Sőt, volt néhány páciensem a Harley Street-en, akik basszus majdnem, hogy arra „szólítottak fel”, hogy nehogy túl gyorsan rendbe hozzam őket, mert volt egy történetük, amit el akartak mondani nekem és ezt a terápiás gyógyulási folyamat alapvető és fontos részének tekintették (legalábbis saját magukban). Ezzel szemben ott vannak a pénzügyi szektorban dolgozó „City” fiúk, akik előtt ismert gyors munkám híre, és akik azt kérdezik, hogy „helyre tudom-e őket rakni ebédszünetben”, mivel ők nem látnak semmilyen értékest valami olyannak a fenntartásában, amit gyorsan össze lehet dönteni. Gyorsan „megjavítom” őket és már vissza is tértek a munkába stresszmentesen, hogy pénzt keressenek. Az ilyen fajta gyorsszervízért hajlandóak akár prémium árakat is fizetni. Nagyon hasznos, ha képesek vagyunk a kliensek mindkét idő és szükséglet végletéhez alkalmazkodni. A lehetőségek és a működés rugalmassága kulcsfontosságú. Tulajdonképpen a szükség törvénye ki is mondja, hogy „az fog győzni minden szituációban, aki a legrugalmasabban tud működni”. Egyfajta huszonegyedik századi túlélőharc, ha úgy tetszik.

Akkor ezt hogyan is tesszük lehetővé a pácienseknek?

Napjainkban terápiás intervenciós módszerek egész tárháza áll a terapeuta rendelkezésére: képezheti magát analitikus pszichoterápiában, a hipnózis összes fajtájában, NLP-ben, EMDR-ben (Eye Movement Desensitisation and Reprocessing – szemmozgás újrafeldolgozás), CBT-ben (kognitív viselkedési terápiák) és az ezoterikusabb energia pszichológia alfajaiban, mint például az EFT-ben (Emotional Freedom Technique – érzelmi szabadság technika) vagy TFT-ben (Thought Field Theraphy – Gondolatmező terápia). Szóval melyik a legjobb? Nos, a válasz egyszerű: az a technika a legjobb, amelyik a páciensnek a legjobb, és amely a kívánt eredményhez vezet a leküzdendő probléma esetén.

Egy másik stratégia, amit arra használok, hogy előre kiválasszam, melyik módszerrel fogok dolgozni az, hogy megkérem a pácienst küldjön nekem egy részletes összefoglalót jelenlegi állapotáról és azon negatív dolgok történetéről, amit megtapasztalt.

Elkérem az esetleges korábbi vagy jelenlegi gyógyszerezés történetét is (mind a vényre mind a szabadon kaphatókét) mivel ez lehetőséget nyújt arra, hogy felkutassam ezeknek a gyógyszereknek az esetleges ellenjavallatait. Úgy érzem, hogy már ez a folyamat egy alapvető része a gyógyítási folyamatnak és mivel számos kliens soha nem írta le problémáit, már maga az írásos összefoglaló megírása elég katartikus folyamat lehet. Gyakran tapasztalom, hogy ez már elveti a páciens igényét, hogy a terápiás találkozón megélje érzelmeit és nekem nem kell az „érzelmi hányadékban” – ahogy egyszer egy barátom és kollégám nevezte – ülnöm. Szintén hasznosnak találom, ha egy sikeres találkozót követően a páciens visszakapja irományát és megkérem, hogy olvassa el mit írt. Legtöbbször újraolvassák és arról számolnak be, hogy olyan mintha „valaki másról” olvasnának és már nincs semmilyen érzelmi kötődésük a „történethez”. Ez számomra, a terapeutának, kiváló visszajelzés arra nézve, hogy jelentős haladást értünk el. Időről-időre megragadják a szöveg egy bizonyos részét és arról számonak be, hogy ez a részlet még mindig zavarja őket. Ezt is jó tudni, hiszen akkor azon a konkrét dolgon dolgozhatunk, gyorsan, ismét a legoptimálisabb módszert alkalmazva arra az adott ügyre. Ezután, ha már foglalkoztunk a dologgal ismét megkérem őket, hogy olvassák el újra a szöveget (néha az egészet, néha csak részleteket) és gyakran arról számolnak be, hogy már nincs semmilyen negatív kötődésük hozzá.

A páciensek gyakran mondják, hogy „könnyebbnek” érzik magukat, de zavartnak is tűnhetnek, ha már nincsen hozzáférésük a negatív érzelmekhez, amelyek a múltban a zavaró dolgohoz kapcsolódtak kognitív emlékezetükben. Sokan belépnek ekkor az „Apex” nevű állapotban. Ez az az állapot, ahol a kliens már nem tud többé hozzáférni azokhoz negatív érzelmi állapotokhoz, amelyek miatt hozzánk fordultak, amelyeket „megjavítottunk”, de ugyanakkor nem fogadja el, hogy az ügyet ilyen gyorsan el lehet vagy el lehetett intézni. A logikus bal agyfélteke ilyenkor megpróbál valamilyen egyéb magyarázatot találni a „gyógyulásra” ahelyett, hogy azt a kezelésnek tulajdonítaná.

Az Apexes páciensek gyakran mondanak az alábbiakhoz hasonlókat:

„Hát most nem jut eszembe” (Emlékeztesd őket, hogy néhány perccel ezelőtt még tudták) vagy

„Ez nem valami olyan, amit osztályozni tudnék” vagy

„Csak eltereled a figyelmemet” vagy

„Ez túl egyszerű, nem lehetett ilyen könnyen megoldani” vagy

„Hát most jól érzem magam, de tudom, hogy később vissza fog jönni” vagy

„Egész életemben meg volt ez a fóbiám, nem lehet néhány perc alatt megszabadulni tőle”.

Ezeknek számos változata létezik, de ezek azok, amelyekkel leggyakrabban találkozom munkám során.

Vegyük az utolsót például: ilyenkor a táska metaforát alkalmazom és azt kérdezem, „szóval ha a fóbia egy táska lenne, amit élete nagy részében magával cipelt, akkor azt árulja el, hogy mennyi ideig tartott felvenni a táskát?”. A válasz számomra és számukra is egyértelmű: csak egy pillanat volt felvenni. Ekkor meg lehet kérdezni, hogy „hát akkor mennyi ideig kellene tartania, hogy ledobja és maga mögött hagyja?”. A válasz ismét egyértelmű, de az „igen, de…”  reakciók mégiscsak ott vannak azonnal.

Mint minden probléma esetén, itt is van egy egyszerű megoldás. Személyes kedvencem az apex probléma megoldására, hogy azt mondom a páciensnek: „Rendben, akkor szeretné, hogy visszakerüljön oda, ahol azelőtt volt, hogy eljött volna hozzám?”. A páciensek gyakran „nemmel” reagálnak, amit általában határozott fejrázás kísér. Ekkor rá szoktam mutatni, hogy igazándiból csak két lehetséges válasz van a kérdésre: vagy nemmel válaszolnak, vagy azt mondják, hogy „hát még mindig ugyanúgy érzem magam”. Ezzel hozzáférhetnek a tudattalan válaszreakcióhoz, és amikor erre rámutatok, a logika színre lép annak elfogadásával együtt, hogy a probléma vagy ügy eltűnt vagy másképp néz ki, másképp érződik. Néha ez kis vonakodással jár, néha egy „wow” kíséretében történik.

Időnként persze megjelenik az a bizonyos páciens, aki kihívással válaszol, amikor felajánlod, hogy visszaküldöd őket oda, ahonnan jöttek és azt válaszolják „Rendben, hajrá akkor rakjál csak vissza”. Ilyenkor egyszerűen megkérdezem, hogy mégis hogyan tudnám őket visszarakni egy olyan állapotba, ami nem múlt el vagy nem változott meg. Ismét működésbe lép a logika és elfogadják, hogy már tényleg nem tudnak ugyanúgy – esetleg egyáltalán nem - hozzáférni a zavaró érzelemhez.

Az „apex” Köstler „Szellem a gépben” című művéből származik, amely úgy definiálja az apex állapotban működő agyat, mint ami megpróbál rációt vagy indokokat találni valami lehetetlen vagy elképzelhetetlen mögött, bármilyen ellenkezőjére utaló bizonyítékkal szemben. Számos páciensnek az az elvárása, hogy a terápiának hosszúnak és elnyújtott folyamatnak kell lennie és igen távol áll tőlük a gondolat, hogy egy ügyet gyorsan is meg lehet oldani. Egy másik előnye annak, ha ilyen sebességgel dolgozunk az, hogy minimalizálja a lehetséges áthelyezést. A standard vagy gyakori „terápiás szövetség”, amikor gyors technikákkal dolgozunk nagyon rövid idejű és legtöbbször nem is releváns. Az általam használt metafora a következő: olyan, mint ha az elromlott kocsit elvinnénk a szerelőhöz. A szerelő kérdezősködhetne az autóval tett összes útról és elmondhatná, hogy az okozta gondot, ahogy vezettük vagy fenntartottuk az autót. Ha ideje engedi akár bele is mehetne az apró részletekbe, hogy elmagyarázza, miért nem működik az autó. Aztán miután már teljesen megértettük, hogy miért nem működik, abban reménykednénk, hogy vissza is adja a kulcsokat. Lehet, hogy nincsen megjavítva, de megértettük, hogy miért romlott el és emiatt a megértés miatt jobban érezzük magunkat. Szóval lehet, hogy hazafele is toljuk a kocsit, de legalább tudjuk, hogy miért toljuk hazafele. Vagy szerelő egyszerűen meg is javíthatja a hibát. Vezessünk vagy toljunk? Te melyiket választanád?

Namármost, egy másik dolog, amit figyelembe kell venni, ha gyors változási munkát végzünk pácienseinkkel az az, hogy a változás sebessége, ha nem kezelik megfelelően, önmagában problémákhoz vezethez. Amikor Richard Bandler, az NLP társszerzője, gyors változási munkát végez a következő kérdést teszi fel a kliensnek. „Szóval most hogy az a probléma, amiről úgy vélted, hogy ott van és már nem gondolod, hogy van, most mit gondolsz mit fogsz kezdeni azzal az idővel, amit eddig arra pazaroltál, hogy a már nem létező problémán gondolkodtál?”. Ez egy eléggé tipikus Bandleri összezavaró minta, mely közvetlenül a tudattlannal dolgozik és kihagyja a tudatos vagy kongitív érvelési folyamatokat. De ugyanakkor ez egy nagyon fontos dolog, amit mérlegelnünk kell. Gyakran a kliensek identitása szorosan összefonódik problémájukkal és súlyosabb esetekben akkár önazonosságukká is válhat. Mely esetben,ha elvesszük a gondot, akkor az önazanosságukat vesszük el. Ez az identitás avagyon önazonosság szónak teljesen más értelmet ad, nemde?

Úgy érzem, szükségszerű, hogy a terapeuta képessé tegye páciensét arra, hogy a problémát kezelje. Ezt az „űr” elkerülésének nevezem, ahol az „űr” az a légüres tér, ahol egykor a probléma volt. Most mivel fogjuk kitölteni ezt a teret?

Nos, többféle lehetőség van, melyeknek egyike egy olyan startégia, amit P.I.E. (angolul pite – a ford.) evésnek nevezek azaz Positive Imagery Exercise, pozitív ábrázolási feladatnak.

A következőképpen működik:

Emelje fel jobb kezét jobb oldalt úgy, hogy fel kelljen nézni rá. Nézzen a tenyerére és hozzon létre egy magával ragadó képet, amely azt ábrázolja, hogy milyen szeretne lenni azt feltéve, hogy nem lehet elbukni. Aztán duplázza meg a kép intenzitását és világosítsa ki. Aztán duplázza meg megint, megint és megint. Amikor varázslatosan néz ki, de csakis akkor, vegyen egy mély levegőt és ahogy kifújja, szívja be a képet a mellkasába és tegye magáévá a szívén keresztül. Aztán ahogy belélegzik, tegye a képet intenzívebbé és amikor kifújja a levető ezt az érzést vigye át az egész testén, minden egyes sejtbe, izomba, idegbe, rostba és szövetbe, egészen addig, amíg át nem itatódott a jó érzéssel. Aztán ismételje ezt meg egy másik jó képpel.

Annyiszor csinálja ezt meg, ahányszor csak akarja – végtére is kinek lehet elég jó érzése?

Ez egy nagyon egyszerű, de elegáns gyakorlat, amely képessé teszi a klienset arra, hogy gyorsan kifejlesszen egy pozitív vizuális elemből egy kinesztetikus kapcsolatot. A gond eltávolításához hasonlóan gyors technikáról van szó, mind alkalmazását mind hatékonyságát tekintve. Mivel alkalmazása ilyen könnyű és ennyire kevés időbe telik, valamint erős kinesztetikus hatása van bármelyik páciens meg fogja csinálni. Hamar érzik az eredményeket és még további poiztív érzelmet akarnak így létrehozni. Ez egy „agyat nélkülöző” technika.

Szóval dióhéjban, ahogy Viktor Frankl mondta egykoron, rapid gyorsaságú módszerekkel elvesszük a problémát és egy olyan új stratégiát adunk a páciensnek, amelyet alkalmazhatnak, hogy jó érzéseik támadjanak, ahelyett a rossz érzés helyett, amivel eredetileg hozzánk fordultak.  

Azt hiszem, végül még figyelembe kell vennünk a terapeutát is. Ha a terapeuta többszöri találkozókra hagyatkozik, hogy jövedelemhez jusson (mindannyunknak vannak kifizetendő számlái) és az, amit én itt javaslok az gyakran azzal jár, hogy egyetlen találkozó alatt befejeződik a kezelés, akkor ez minden bizonnyal üzleti öngyilkosság. Személy szerint én nem így tapasztaltam. Úgy hiszem, hogy a modern időkben, amikor a sebesség alapvető kérdés és elvárásaink részévé vált, hogy „gyorsan” elintézhessük dolgainkat, egy lassú terápia nem fog megértő fülekre találni a legtöbbeknél. Hiszem, hogy ha egy páciens választhat a között, hogy valamit gyorsan és prémium áron megoldhat illetve a között, hogy lassan és látszólag kevesebbért oldja meg, akkor gyakran az elsőt fogják választani. Egyszerű matematika: egyszer 200 000 forint vagy tízszer harminc? Az okosabb ügyfelek rá fognak erre jönni amúgy is és csak arra kell emlékeztetnünk őket, hogy mind pénzben mind, ami szerintem legalább ennyire fontos, időben spórolnak. Pénzből lehet többet keresni, időből nem.

Koccintsunk a rapid terápiás beavatkozások felvirágzására!

Írta:  Kevin Laye

Fordította: Damásdi Judit ( 'Moving on' A Look At Psychotherapy And The Demand Of The 21st Century, NLP Academy Newsletter, 2012/07 alapján);